A tökéletlenség dícsérete
35 éves vagyok és ünneplem a tökéletlenséget. Nem egy könnyű út egy olyan társadalomban, ami a tökéletesség felé tol minket.
Léteznek egyáltalán tökéletes testek a valóságban? Kell-e az állandó méregetés, amellyel gyakran a saját testünkre nézünk és megállapítjuk, hogy “túl kövér/ráncos/széles” vagy éppen “nem elég sima/kerek/feszes”? Fáj látni ezt a kegyetlenséget, ami olyan, mintha nem tudna elfogyni és teljesen beköltözött a tekintetünkbe.
A milyen kéne legyen a testem helyett, sokkal jobban érdekel az, hogy mit mond el rólam a test, amiben most élek, vagy milyen nyomokat hagyott rajtam az életem, és hogyan tudom meglátni benne a szépséget.
Van egy játékom. Villamosokon szoktam játszani. Minden velem utazó emberben megkeresek valamit, ami szép nekem. Teljesen átkeretezi a közlekedéssel töltött időmet, és a tekintet is, mint minden más, úgy tűnik, edzhető, egyre könnyebben és gyorsabban látom meg a szépet. Bárkiben. Mindenkiben.
Ugyanígy vagyok a szexszel is. Mi lenne, ha nem kellene annak a szexnek megfelelni, ami arról szól, hogy hányszor, milyen hosszan és hogyan, és eközben mennyire nézünk ki úgy, mintha az Olümposzról szálltunk volna alá?
Inkább azok a pillanatok érdekelnek, amikor azért szeretkezünk, mert az jó nekünk, mert a szex csodálatos, mert a világ legtermészetesebb dolga. Mert kapcsolódni szeretnénk, mert szeretnénk befogadni azt a szépséget, ami a másik emberben van.
A szomatikus szexológia a tökéletlenség dícsérete. Ha eljössz hozzám, ezt a tökéletlenséget fogjuk gyakorolni. Megcsodáljuk a hús-vér emberséget, az életet, benne a testünket, magunkat, mint erotikus lényt, és megpróbálunk elfelejteni minden fölösleges címkét ami ezekre ráragadt.
Ha úgy tekintesz magadra, mint erotikus lényre, megváltozik az, ahogy az életedben jelen vagy. Nem tudsz többé csak úgy félig-meddig jelen lenni.
A szomatikus szexológia egyfajta kiterjesztett érzékelést hoz. Mesélek róla!
Egy napon a Flórián téren sétáltam át. Több ezerszer megtettem már ezt az útvonalat, és azt vettem észre, hogy miközben sétálok át ezen a kihasználatlanul álló senkiföldjén, egyszercsak minden kiélesedik, a legfinomabb mozgások is megérintenek, minden sejtemben érzékelem, ahogy az arcomat megfújja a szél.
A szomatikus szexológia arról is szól, hogy jól esik megtapintani, szagolni, látni, befogadni azt, ami körülvesz. Ahogy egyre erősebben kapcsolódom az élvezetemhez, egyre finomabban érzékelek mindent körülöttem. Élő kapcsolatom van a testemmel, az érzéseimmel, a jelennel. Azzal, ami éppen van. Barátkozom a kiszámíthatatlansággal.
Elbírom az örömöt és elbírom a fájdalmat. Figyelem, ahogy mozognak bennem. Körbeölelem őket. Meglátom, hogy milyen szép az élet, ez a szüntelenül alakuló tánc.
Ez azonban akkor tud működni, ha lelassulunk. Na de tudunk igazán engedélyt adni magunknak erre?
Egy olyan világban élünk, ami nem hagy minket pihenni. A kikapcsolódás is sokszor csak doomscrollingban vagy a különféle bódítási kísérleteinkben merül ki, aminek gyakran az a vége, hogy valójában pont hogy lekapcsolódunk magunkról.
Milyen az a pihenés, ami valódi belső engedélyből születik?
A szomatikus szexológia egyben lassulásgyakorlat is. Amikor a lassulást próbálgatjuk, akkor valójában a megengedést gyakorljuk. Megengedjük a testünknek, hogy kilépjen abból a készenléti állapotból, amiben a legtöbb időnket töltjük. Teret adunk a vágyunknak, hogy kibontakozzon.
És nem baj, ha ez nem egyből és nem mindig sikerül. Nekem sem. A megengedés elsőre egészen kényelmetlen.
Nézzük csak meg a mindennapjainkat. A testünk folyamatos nyomás alatt van. Az idegrendszerünk válaszol a körülöttünk lévő rengeteg elvárásra. A készenléti üzemmód lassan az alapállapotunk.
A vágy pedig nem tud egy olyan testben kibontakozni, ami állandó készenlétben van.
A közös munkánk során megkeressük a lelassulás lehetőségeit.
A szomatikus szexológia arról is szól, hogy megtanuljuk, hogyan lehetünk jó szülői, gondviselői a testünknek.
Mi lenne, ha hagynánk, hogy a testünk puha lénye, azt szeresse, amit szeret?
Mi történne bennünk, ha időt adnánk annak, hogy megünnepeljük a testet amiben élünk?
A testünk sok mindent kibír.
Gyötörjük, kritizáljuk, túlhajtjuk, lefárasztjuk, kizsigereljük.
És még mindig itt van ez a mi türelmes testünk.
Mi más dolgokkal kísérletezünk.
Meghallgatjuk a hangját. Jól bánunk vele. Megcsodáljuk. Szépnek látjuk. Bókolunk neki. Megérintjük. Kényeztetjük.
És mi van olyankor, ha ez a test találkozik más testekkel? Miről is szól az intimitás?
Nekem arról, hogy nem hagyjuk magunkat belemerevedni a jól megszokott forgatókönyvekbe. Hagyjuk magunkat meglepődni, megérintődni. Megmerjük mutatni a legmélyebb rétegeinket. Teret adunk a sebezhetőségünknek és megtaláljuk benne az erőnket.
Mindez nagyon szép és poétikus, de mi van akkor, ha az intimitáshoz való viszonyunk már a korai kapcsolatainkban sérült és nehéz nekünk másokhoz közeledni?
Az üléseink során egy biztonságos játszóteret teremtünk meg. Megengedjük magunknak a sebezhetőséget. És vigyázunk rá.
Egyszerre lehetsz biztonsági játékos, kísérletező és felfedező.
És lépésekben haladunk.
Megtanuljuk felismerni a testünk jeleiben, hogy hol és mikor van tere a kinyílásnak.
Megkeressük, hogy mik azok a határok, amelyek valójában a kinyílást segítik.
Gyengéden körbeöleljük a saját vágyainkat, és azt gyakoroljuk, hogyan fordulhatunk mások vágyai felé is ugyanezzel a gyengédséggel.
Megtanuljuk a jelenlét nyelvét. Azt, hogy az intimitás nem a múltból hozott forgatókönyveink lejátszása, hanem az, ami az “itt és most”-ban két ember között megszületik.
Nem feledkezünk meg azokról a részeinkről sem, amelyeket a legjobban szégyellünk. Sokszor éppen ott lakik a legtöbb erő, a legtöbb szenvedély, azokban a részekben, amelyeket a leggondosabban elzártunk magunk elől.
Az üléseink során nem ítélkezünk és nem kategorizálunk. Együtt nézünk a sötétbe és megtanuljuk olvasni, amit ott látunk.
Göncző Rozina vagyok, szomatikus szexológus.
Gyenge, törékeny nő. Erős, törékeny nő.
Hogy hol van az erőm? Az apró mozdulatokban. Az érzékenységben és a sebezhetőségben.
Ez az erő segít abban, hogy téged is kísérjelek az érzékenységedben és sebezhetőségedben.
Az élet hivatásszerű figyelője
Csodálom az életet, benne magunkat, a szépséget ami körülvesz, és neked is szívesen kölcsönadom ezt a szemüveget.
Játszó ember
Hiszem, hogy az egész élet egy hatalmas játszótér, és hogy a helyett, hogy folyamatosan valamilyennek kell lennünk / valahogyan kell cselekednünk / valakinek meg kell felelnünk, akár szabadon kísérletezhetünk is.